azt hiszem megint csak abból a bölcsességből érdemes kiindulni, hogy minden országnak olyan vezetése – analógiával: sajtója – van, amilyet megérdemel. ha egy társadalom mentális állapota olyan, hogy egyrészt (a szex helyett) immár a pénz és a befolyás utáni hajsza a legfőbb motiváló tényező, másrészt semmi mástól nem irtózik annyira, mint a valóságtól és bárkitől képes elfogadni a legnagyobb hazugságot is, csak a kedve szerint való legyen – akkor, azt hiszem, nincs miért csodálkoznunk médiumaink állapotán.

ahogyan az olvasók nem várják el a függetlenséget és a pártatlanságot, úgy maguk az újságírók is egyre jobban hozzászoktak az efféle burkolt korrumpáláshoz. talán sokszor már el is várják, hogy a politika pénzelje őket. a rendszer önmagát tartja fenn, hasonlóan az orvosi hálapénzhez. mindkét fél érdekelt a mutyizásban, hogy közben a rendszer szétrohad, hát az meg kit érdekel?!

ami a konkrét gyakorlatot illeti, két különböző eset, ha a korrupció intézményes, és megint más, ha az egyéni előnyszerzést szolgálja. előbbi alatt azt értem, ha magának a sajtóorgánumnak a sorsa függ attól, lefekszik-e a hatalomnak, utóbbi alatt pedig, ha valamelyik szerkesztőnek vagy riporternek az érdekében áll a manipulálás.

az egyik esetben az olvasóközönség – a társadalom – feladata volna, hogy megbuktassa az adott médiumot, a másikban viszont pusztán az adott személy morális felelőssége vethető föl.

ami engem illet, volt már, hogy egy párt egészen az ORTT-ig szaladt a panaszával, másod fokon azonban a testület nekem adott igazat…

úgyhogy van remény!