A napfény és a hőség, úgy látszik, sokaknak megártott. A szakszervezeti demonstráció hangulata legalábbis erről tanúskodott, és ez még a híradók amúgy szemérmes riportjain is átjött. Ami viszont kimaradt belőlük: a résztvevők jó része a szélsőjobb könnyen mozgósítható szimpatizánsai közül került ki. Ők természetesen bármikor kaphatók egy jó kis gyurcsányozásra, az általuk képviselt hangnem viszont nem biztos, hogy jót tesz a szervezők imázsának.

Azt hiszem, ez a kis szombati összejövetelen sokan érezhették magukat kényelmetlenül. A legpikánsabb, hogy a fő-fő szervezők egyike, az MSZOSZ-es Wittich Tamás már el se ment, lévén hamarosan állami szolgálatba lép, nem is akármilyen pozícióban: ő lesz a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség vezetője. Tovább árnyalja a fent nevezett úriember jelleméről alkotott képet, hogy kb. egy hónappal ezelőtt kezdett tárgyalni a másik oldalra való átállásról, terveiről azonban a másik öt szakszervezeti szövetség vezetőjét elfelejtette értesíteni. Hát, az biztos: jól pofára ejtette őket. A kollégák nem is nagyon tudtak mit mondani, egyszerűen nem kommentálták a történetet. Azt hiszem, ennél jobb bizonyítékot nem is lehetett volna a jobboldal kezébe adni arra, hogy a szakszervezetek csupán bábok és kiszolgálói az MSZP politikájának.

De nem elég, hogy a demonstráció hitelét épp az egyik szervező ásta alá, a résztvevők összetétele is elgondolkodtató. Ki hitte volna, hogy egyszer az – egyébként joggal – kommunista csökevénynek tartott szakszervezetek felhívására egyként vonulnak utcára a szélsőjobb (MIÉP) és a szélsőbal (Munkáspárt) szimpatizánsai is? Úgy tűnik, mintha Gyurcsány személye, illetve az iránta érzett ellenszenv ma a nemzeti egység legfőbb kovácsa volna. Valamit mégiscsak tudhat ez a pali. Mit is mondott Kövér Orbánról? Ha ilyen erővel támadják, biztosan jól csinálja, amit csinál. Mindannyiunk érdekében adja az ég, hogy ez ne csak a Fidesz vezérére legyen érvényes… Szóval, elég furcsa lehetett a tüntetőknek ott állni szorosan egymás mellett olyanokkal, akiket egyébként le se köpnének vice versa. Együtt a “nácik” és a “lumpenprolik”. De a szakszervezeti főmuftiknak sem lehetett kellemes érzés ráébredni arra, hogy a jobboldali hobbitüntetők nélkül már semmire sem mennének.

Ja, és így sem voltak 5-6 ezernél többen. A nagy legitimációs mutatvány csúnyán kudarcot vallott.

Ma megtudtuk, hogy a bürokráciának már megint annyi. Pártunk és kormányunk bejelentette, hogy a reform nem fogja kímélni az uniós pénzek elosztását végző szervezetet sem. De hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

Az egyszerűbb, átláthatóbb, olcsóbb rendszert az illetékes kormánybiztos (jelzem: ez is új pozíció) körülbelül fél órán keresztül magyarázta az újságíróknak. Bajnai Gordonnak szép, színes ábrája is volt az előadáshoz, én azonban nem vagyok ilyen alaposan felkészülve, tessék csak a száraz szövegből megérteni, miről is van szó!

Lesz tehát egy Nemzeti Fejlesztési Tanácsunk, amit a miniszterelnök irányít, tagjainak nagyobbik része pedig vagy az ő kegyéből, vagy egy másik sóhivatal, a Gazdasági és Szociális Tanácsból kerül ki. Ennek a testületnek semmi más dolga nincs, mint javaslatokat tenni a stratégiára és a célokra vonatkozóan, minden érdemi hatáskör nélkül. Következik a Fejlesztéspolitikai Irányító Testület, amelyet szintén Gyurcsány Ferenc elnököl, ám nevével ellentétben semmit sem irányít: bukott miniszterek sorának vezetésével viszont állítólag különböző döntéseket készít majd elő. A harmadik pillér a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, amely talán érdemi munkát is fog végezni, mert neki kell lebonyolítania a pályázatokat, és intéznie a szerződéskötést, a kifizetést. Akinek ez sem volna elég, azt Bajnai Gordon igyekezett gyorsan megnyugtatni: a minisztériumokban működő tervező csoportok továbbra sem szűnnek meg, virulnak, mint eddig. Ha valaki idáig eljutott, és még nem veszítette el a fonalat, jogosan lehet hiányérzete, mert döntéshozó szervezetről még egyáltalán nem volt szó: ezt a feladatot ugyanis a kormány megtartja magának. Slusszpoén: van egy egész minisztérium, aminek elvileg éppen az volna a feladata, hogy a fejlesztések jórészét megvalósítsa, a Lamperth-féle területfejlesztési tárcának azonban nyoma se nagyon látszik ebben a nagyszerű képletben.

Ez az új felállás, amely állítólag egyszerűbb, átláthatóbb és olcsóbb. Őszintén szólva én nem vagyok meggyőzve…

Egy haszna mégis van a dolognak: kiderült, hogy az ellenzék feltételezése az árnyékkormányról nem állja meg a helyét. Eleve meglehetősen merész feltételezés volt azt gondolni, hogy Gyurcsány előző kormányának leggyengébb figuráival akar titokban ármánykodni és a nemzet életére törni, most viszont már teljesen egyértelmű, hogy az átalakítással csupán a kádertemetőben nyitottak egy újabb parcellát. Persze, ha a “nagy közigazgatási reform” szempontjából nézzük a dolgot, azt hiszem, egy-két illúzióval le kell számolnunk.

Egy örökzöld Örkény-sztori jut eszembe. Az író egyszer lent járt Sztálinvárosban, amikor még csak épült a vasmű. A gyár csillogott-villogott, nyomták a propagandát, hogy ősszel már be is indul a termelés. Egy óvatlan pillanatban azonban az egyik művezető félrehívta a pesti vendéget, és csak annyit súgott neki: Lófasz fog itt folyni, Örkény elvtárs, nem acél. Valahogy így vagyunk mi is ezzel a nagy reformos nekibuzdulással…

Kedden jelent meg a Szabadságban egy írásom, amiben a a Határon Túli Magyarok Hivatalától vettem nem túl érzékeny búcsút. A cikkek végére már jó ideje oda szoktam biggyeszteni az e-mail címemet: ha valakit annyira felháborítok vagy megörvendeztetek, hogy ezt feltétlenül szeretné megosztani velem, legyen rá lehetősége. Általában persze semmilyen visszajelzés nem érkezik, a nyilvános vagy magánvita nálunk sajnos még nem része a mindennapoknak, pedig szerintem jót tenne a társadalmi közérzetnek.

Most viszont érkezett egy hosszú és a stílus látszólagos nyugalma ellenére is érezhetően szenvedélyes levél. Az illető védelmébe vette a HTMH-t, és igencsak zokon vette az általam megfogalmazott kritikát. Azóta kétszer váltottunk levelet, és azt hiszem, sikerült tisztáznunk, ki mit értett félre a másik mondanivalójából. A vitát abszolút civilizált keretek között tartottuk, és szerintem mindketten tanultunk belőle.

Egyet azonban még nem mondtam: a levelek szerzője nem vállalta a nevével is a véleményét. Természetesen szóvá tettem a dolgot, amire azt a választ kaptam, fél attól, hogy ha felfedi magát, komoly kellemetlenségek érhetik, mert az utolsó pillanatig maga is a HTMH alkalmazottja volt, egy efféle véleménynyilvánítás pedig lehetetlenné tehetné számára a “rendezett visszavonulást”.

Őszintén szólva, nem tudom eldönteni, megalapozott-e ez a félelem vagy túlzás. Én már azt sem értettem soha, miért találkozom úton-útfélen olyan emberekkel Magyarországon, akik ha kamerát látnak, elbújnak, és még az időjárásról sem mernek nyilatkozni. Tényleg ilyen közegben élünk vagy csak a régi reflexek működnek?

Általában hajlamos vagyok azt hinni, hogy manapság már nem létezik a régi, jó testületi szellem, amely véd- és dacszövetségbe forrasztotta egy-egy szakma jeles és kevésbé jeles képviselőit. Így aztán meglepetésként ért az Új Magyar Szó cikke az MTV-t és a Dunát tudósító erdélyi stúdiók sanyarú helyzetéről: ebben aztán nyoma sem volt a széthúzásnak, bárkit kérdezett a szerző, ugyanazt hallotta mindenhol. A Maszol internetes oldalán egyébként a panaszáradatot egy olvasó úgy kommentálta: végre egy jól körüljárt téma. Elég eredeti felfogása a téma sokoldalú megközelítésének, ha annak feltétele a megszólalók tömege és nem az álláspontok különbözősége. Persze, vannak olyan szerencsés témák, ahol fel sem merülhet épkézláb ellenvélemény. No de…

Gyenge pillanataimban én is hajlamos vagyok azt gondolni magamról, hogy zseniális, amit csinálok, arra azonban ilyenkor is vigyázok, hogy a számat ne hagyja el hasonló kijelentés. Erdélyi kollégáim, úgy látszik, nem ennyire óvatosak, mert ők józanul is meg vannak győződve arról, hogy (idézem) ma már nemzetközi mércével mérve is értékelhető műsorokat gyártanak. Csak nem a CNN-re, a Sky-ra, az Arte-ra vagy a TV5-re gondolnak? Az is túlzás, ha az MTV romániai nézettégének növekedését az x-ben történt szavalóversenyről vagy az Y-ban avatott kopjafáról készült rövidke tudósításunk érdemének tudjuk be. Több szerénység, uraim!

A lényeg persze most is a részletekben van, és ez ki is bukik a cikkből. A kollégák azt kifogásolják, ezentúl másfél-két percben kell elkészíteniük a tudósítást az eddig megszokott öt-hat perc helyett. Úgy tűnik, leáldozott a félórás “dokumentumfilmek” ideje is, és marad a rövid tudósítások mindennapos taposómalma. Lehet, hogy percre fizetik őket?

Na most. Ezzel nem az a baj, hogy a kollégák művészkedni akarnak, meg hogy nagyobb kompozíciókban gondolkodnak. A baj az, hogy azt gondolják, ennek a finanszírozása kötelessége az MTV-nek, meg a Dunának. Szeretném jelezni, hogy ez már régóta nem működik itthon sem: ha valaki nagy filmet akar csinálni, akkor ahhoz először a nagylelkű szponzort kell megkeresnie. Ez nyilván nagyon kényelmetlen, de ilyen a kapitalizmus…

Úgy tűnik, vége a biztos felvevő piacnak, amely minden piszlicsáré, nem időszerű, unalmas és rosszul megírt anyagot pénzzel honorál. Ezernyi olyan tudósítást láttam már, amelyet szóról szóra át kellett írni, mielőtt adásba kerülhetett. És olyan is volt már, amikor egy Erdélyben történt katasztrófáról az MTI hírének szó szerinti átvételével tudósított a kolléga. Hogy tovább fokozzam: olyan is volt, hogy minket kért meg, küldjük már át neki a hírt, mert épp nincs a keze ügyében…

Azt hiszem, ezek a kicsiny adalékok jól mutattak volna a Maszol cikkében, hogy annyira ne legyen egyoldalú a felrajzolt kép…

Megint bebizonyosodott, hogy igaza volt annak, aki azt mondta: az ellenségeimmel elbánok valahogyan, de a barátaimtól ments meg, uram, engem!

A parlament tegnap emlékezett meg Horváth Balázsról, aki a hétvégén halt meg tüdőrákban. A képviselő 16 éve az Antall-kormány belügyminisztereként arról vált közismertté, hogy a taxisblokád idején az országház ablakából integetett a kormányt támogató ellentüntetőknek a kamerák kereszttüzében. Ezt a képet azóta is mindig lehetett látni, amikor szóba kerültek az akkor történtek, és bizony a korabeli sajtó sokat tett azért, hogy Horváthot egy diktatórikus hajlamú, iszákos figurának állítsa be, amit aztán Antall sem tudott politikailag vállalni, és menesztette őt. Horváth MDF-es volt az ősidőktől, ennek ellenére legutóbb már a Fidesz színeiben szerzett mandátumot, volt pártjának vezetői ugyanis a nagy tisztogatásban tőle is megszabadultak.

Sokatmondó volt, ki hogyan nyilatkozott tegnap a plenáris ülés elején az elhunyt képviselőről. Őszintének ható szavakat csak a kormányoldalról hallottam. Gyurcsány egyszerűen, a rá egyébként igencsak jellemző teatralitás nélkül hajtott fejet az emléke előtt, Kuncze pedig úgy tette ezt, hogy nem hallgatta el azt sem, sok mindenben nem értettek egyet Horváthtal az elmúlt bő másfél évtizedben. Ehhez képest hogyan reagáltak “saját”pártjai??? A Fidesz és a KDNP a rá való álszent hivatkozással vonta ki magát a miniszterelnök napirend előtti felszólalásának vitájából, ami azért furcsa, mert nem sokkal később, az interpellációk és egyéb látványos harci eszközök rendelt idejében már újra teljes erővel működött az ellenzéki úthenger a miniszterelnökkel szemben is. Most méltatlan vagy nem méltatlan? És ha igen, meddig? Tartuffe jutott eszembe és nem az őszinte megrendülés… No persze, az MDF-et sem kellett félteni: Dávid Ibolya egyszerűen meg sem említette az egykori harcostársat. Igaz, nem is lett volna könyű a szájára venni a nevét azok után, ahogyan megszabadult tőle. Ha már a párhuzamoknál tartunk, Macchiavelli is jól érezné magát a magyar parlamentben, az biztos.

Azt hiszem, ennek a megszólításnak még a 21. században is megvan a sajátos hangulata, sőt bája. Különösen helyénvalónak érzem most, amikor úgy kezdek hozzá az íráshoz, hogy tudom, hiába az internet végtelen közössége, egy ideig csak saját szórakoztatásomra szolgál majd a dolog, látogatóktól nem kell tartanom. Vagy tévedek?!

Még egy közhely: minden kezdet nehéz. Zavarban érzem magam, mert mégiscsak illene megindokolnom, miért gondolom azt, hogy bárkinek is érdekes vagy hasznos lehet engem olvasni. Az viszont biztos, hogy fordítva egyértelmű a dolog: az én lelkemnek jót tesz, ha kibeszélhetem mindazt, amit tanulságosnak tartok politikával átitatott mindennapjainkból, de még újságíróként sem találok megfelelő (sokat elbíró…) felületet hozzá.

Remélem, idővel sikerül a stíluson lazítanom, a fentieket pedig tudjuk be a kezdők lámpalázának. Az ünnepélyes kezdet után holnap már a szürke hétköznapok következnek.

Elsőre tehát: köszöntöm a Tisztelt Olvasót!