Vannak könyvek, amelyek akár évekig kísértik az embert, mielőtt rászánná magát, hogy megvegye és elolvassa őket. A legutóbbi, amivel így jártam, a volt francia államfő, Valéry Giscard d’Estaing eredetileg 2000-ben megjelent írása, A franciák. Reflexiók egy nép sorsáról címmel. Na, ezt a könyvet nem is tudom, már milyen régen kiszúrtam magamnak, de őszintén szólva sajnáltam rá 2200 forintot. Bele-belelapoztam, de a felületes nézegetés nem tett rám olyan rendkívüli hatást, hogy hanyatt-homlok rohantam volna a pénztárhoz. A türelem azonban ezúttal ha nem is rózsát, de engedményt termett, és egy akcióban szegyentelenül olcsón, mindössze 400 forintért hozzájutottam a könyvhöz. Aztán persze még jó ideig állt az asztalon érintetlenül, végül azonban rászántam magam az olvasására. És akkor megértettem, miért is kellett nekem ez a könyv…
Különös “állatfajta” a francia, ezt a világ és ők is tartják. Nálunk nem nagyon szokás szeretni őket (kötelező sztereotípiák: arrogánsak, nem mosakszanak, nekik köszönhetjük a trianoni békediktátumot stb.), és végképp nem szokás ismerni aktuális politikai-társadalmi viszonyaikat. Kivéve persze ha éppen kocsikat gyújtogatnak az elővárosok lakói vagy a munkajogi szabályok átalakítása miatt milliós demonstráció bénítja meg az ország életét. Pedig érdemes volna. Giscard d’Estaing könyvéből ugyanis számomra az derült ki, hogy alapjaiban nagyon sok hasonlóság van Franciaország és a mi kis hazánk problémái között.
Amikor júniusban Párizsban jártam, beteges gyűjtőszenvedélyemnek engedelmeskedve jónéhány könyvesbolt kínálatát végignéztem. Az egyik helyen két hosszú polcot találtam, rajtuk felirat: “Franciaország jól van”, illetve “Franciaország beteg”. Hosszú évek óta zajlik ugyanis ez a vita, és mindkét álláspont hívei könyvek tucatjaiban fejtették ki véleményüket a kérdésről. A volt köztársasági elnök esszéje mindenképpen az utóbbi kategóriába tartozik.
A francia és a magyar helyzet közötti hasonlóság természetesen nem a mindennapos közéleti harcok gyakorlatában nyilvánul meg, hanem abban, ami mindennek az alapja: az emberek történelmi tudatában és mentális állapotában, az állami és politikai intézményrendszer impotenciájában. A párhuzamok közül most csak egyre szeretnék utalni.
Giscard d’Estaing szerint a legnagyobb probléma, hogy franciákat mélységes szakadék osztja ketté annak a kérdésnek a mentén, hogy az állam átalakítását radikálisan, tabula rasá-t csinálva kell végrehajtani vagy lassú lépésekkel, fokozatos reformokkal. A két gondolkodásmódot természetesen pártokhoz is kapcsolja: a radikalizmust a szocialistákkal, a mérsékelt irányt a jobboldallal azonosítja. Az árokásás tehát nem magyar specialitás, hanem a világ egyik leginkább demokratikusnak tartott országában is létezik.
De.
Azon a szerző is meglepődne, ha végigtekintene a magyar politikai palettán: nálunk ugyanis mindkét oldal a “fontolva haladók” táborába tartozik, és valamenyi pártból hiányzik az az intellektuális erő, politikai bátorság és felelősségérzet, amely egy igazán mélyreható átalakításhoz szükséges volna. A franciák mégiscsak több mint 200 éve megcsinálták a maguk forradalmát, így aztán nem olyan nagy baj, ha egy-két évtizedig csak tessék-lássék foglalkoznak a reformokkal. Nekünk azonban nincs vesztegetni való időnk, ezért tragikus, hogy nálunk egész egyszerűen nincs valós alternatívája az előzővel megegyező jelenlegi lúzerkormánynak: a Fidesz és köre semmivel sem mutat nagyobb elkötelezettséget a változtatásra, mint ők.
Azért a franciák mégiscsak szerencsésebbek nálunk, bár állítólag nemrég még ők irigyeltek minket…
