(Megjelent a kolozsvári Szabadság mai számában)
A rendszerváltással megszületett politikai rendszer – ahogy mostanság divatosan nevezni szokták: a harmadik magyar köztársaság – egyik legproblémásabb hatalmi pólusa a köztársasági elnök intézménye. Első látásra talán túlzónak tűnik ez a kijelentés, különösen annak fényében, hogy a magyar államfő szavai vagy cselekedetei soha nem provokáltak akkora ellenállást, mint például az elmúlt hónapokban a miniszterelnöké. Az azonban mégis elgondolkodtató, hogy eddig bárki foglalta el ezt a széket, hivatalának értelmezésében kimondva-kimondatlan mindig elhatárolódott elődeitől. A legtöbb vitát annak idején Göncz Árpád szerepfelfogása váltotta ki, mert tevékenységében olykor nyíltan tetten érhető volt az egyik politikai oldal érdekeinek szolgálata. Másként értelmezte hivatalát Mádl Ferenc, aki valóban a „gyenge” elnök mintája volt: nem keresett és nem is vállalt szinte semmilyen konfliktust az aktuális kormányzattal, aminek persze megvolt az a következménye, hogy ők sem vették igazán komolyan az államfőt, és ebben odáig is hajlandók voltak elmenni, hogy már-már a törvényesség határát súrolva újabb érdemi vita nélkül fogadták el a parlamentben másodjára az általa megfontolás céljából visszaküldött jogszabályt. A látható, de nem pártatlan és a láthatatlan elnök után nem véletlen, hogy az államfői poszt harmadik birtokosa Sólyom László lett.
Idézzük föl röviden megválasztásának körülményeit. Meglepő módon, hiszen nem az emberek választanak közvetlenül elnököt, a szavazást hosszú hónapokig tartó kvázi-kampány előzte meg. Sólyom László ellenfele a parlamenti házelnök, Szili Katalin volt. Első ránézésre a végeredmény csak az lehetett, hogy a szocialista politikus a befutó, az élet azonban rácáfolt a papírformára. Ebben a kérdésben ugyanis az egyébként oly szilárd kormánytöbbség felbomlott. A szabad demokraták túlnyomó többsége tartózkodott a szavazáson való részvételtől, ezzel megteremtve Sólyom megválasztásának elvi lehetőségét. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az újdonsült elnöknek maga Gyurcsány Ferenc is láthatóan szívből gratulált, az államfő iránti tisztelet azóta sem kérdőjeleződött meg a kormány részéről, holott bőven szórt borsot az orruk alá, harmadrészt pedig a szocialista pártban sem volt semmilyen következménye az elpuskázott választásnak, az elszenvedett súlyos presztízsveszteség ellenére. Úgy tűnik tehát, hogy Sólyom László mindenki megelégedésére került az elnöki székbe, megválasztása körül kimondatlan négypárti egység alakult ki. Ez a szokatlan konstelláció egyértelműen annak tudható be, hogy valamennyi politikai oldal olyan új típusú államfőt akart, aki valós és elfogulatlan ellensúlyként tud fellépni a magyar politikai rendszerben, erre korábban ugyanis nem volt példa. A megválasztása után tett első nyilatkozatai alapján az egész ország úgy gondolhatta, Sólyom László kész koncepcióval felvértezve foglalja el hivatalát, most azonban úgy tűnik, csak annyira volt valódi stratégiája, mint amennyire Gyurcsány Ferencnek komplett reformelképzelései a tavaszi voksolás előtt…
A köztársasági elnök egyik első kijelentése, amely komolyabb visszhangot kapott, az volt, hogy ritkán fog megszólalni a nyilvánosság előtt. Ezt az ígéretét az első időszakban valóban tartotta is, az elmúlt két hónapban viszont már egymás után adott interjút a Népszabadságnak, a Duna Televíziónak és az Inforádiónak, illetve jelentetett meg cikket a Heti Válaszban. Valami megváltozott tehát, és remélhetőleg nemcsak a különböző publicisztikákban megfogalmazott éles kritika, illetve a csökkenő népszerűség késztette az elnököt a nyilvánosság fokozott használatára. Ez mindenképpen jó döntés, a XXI. században ugyanis már nem lehet olyan arisztokratizmussal távol tartania magát a sajtótól senkinek, aki közszereplést vállal, mint ahogyan Sólyom László eredetileg gondolta. Ha viszont így alakult, akkor érdemes ezeket is áttanulmányozva mérleget vonni az elmúlt másfél évről.
A párton kívüli értelmiségiek egy részét tömörítő Védegylet civil szervezet emblematikus személyiségeként nyilvánvaló volt, hogy Sólyom László elnöki tevékenységének is hangsúlyos részévé teszi a környezetvédelem ügyét. Ebben az összefüggésben két dolog maradt emlékezetes: a dél-dunántúli Zengő körüli hercehurca és a „zöld elnökök” klubjának terve. Utóbbi sok szót nem érdemel, mert a jelek szerint a kezdeményezés hamvában holt, semmilyen folytatása nem volt a bejelentésnek. A katonai radar ügye annál izgalmasabban alakult. Az elnök személyes jelenlétével fejezte ki egyetértését a bánáti bazsarózsák védelmezőivel. Fölmerül azonban a kérdés: megteheti-e ezt, hiszen neki hivatalából adódóan az egész ország javát kell szem előtt tartania. Azzal, hogy a radar – most legalábbis úgy tűnik – nem a Zengőn fog fölépülni, kétszeresen is érdeket sértett: nemcsak az ország biztonsági kockázata nőtt, hiszen a szakértői vélemények szerint erről a pontról „látott” volna legjobban a lokátor, hanem a Pécsen élő emberek is jogosan vannak fölháborodva, hogy Sólyom László csak a virágokért aggódik, azért viszont nem, ha egy nagyváros közvetlen közelébe, a Tubesre telepítik át a beruházást, potenciális veszélyforrást hozva a nyakukra. Az államfő ebben a kérdésben a két rossz közül a nagyobbikat választotta, megalapozva annak gyanúját, hogy nem tud a különböző érdekek között elfogulatlanul dönteni, mert a személyes vonzalmak felülírják a racionalitást. A környezetvédelem ügyének fontosságát ugyanis józan elme nem kérdőjelezheti meg, de kérdés, hogy pont egy radar jelenti-e a legnagyobb problémát akkor, amikor például Budapesten a szálló por miatt évekkel rövidül meg az emberek élete, az ország nagy részén pedig végveszély fenyegeti a vízbázist a gondatlan szemétkezelés miatt. Egy ilyen aránytalannak tűnő fellépés képes az egész környezettudatos szemlélet tekintélyének aláásására.
Szintén az államfő első emlékezetes kijelentései közé tartozott, hogy mindaddig nem utazik az Egyesült Államokba, amíg ott ujjlenyomatot vesznek a magyar állampolgároktól. Ugyanez az emberi jogi elkötelezettség öltött testet abban a döntésében, hogy nemrég visszaküldte az Országgyűlésnek azt a törvényt, amely a tengerentúlra utazók adatainak átadását tette lehetővé az amerikai hatóságoknak. Nos, mint tudjuk, Sólyom László azóta már járt az USÁ-ban, holott egy átlagos turistától még mindig vesznek ujjlenyomatot. Ez az ügy egyébként az elnöki kommunikációs csapat egyik legnagyobb kudarca volt. Az államfői tekintély – rosszul értelmezett – védelmében annyira sikerült belebonyolódniuk a kisebb-nagyobb szócsavarások szövevényébe, hogy a végén már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy hazudnak, mert az a vízumtípus, amiről beszélnek, nem létezik, Sólyom László pedig mégiscsak igénybe vette az államfőknek járó kivételezést. Gyakorlati haszna a másik lépésének sem sok volt: azzal, hogy a bizalmas adatok továbbítását az elnök javaslata az érintettek írásos nyilatkozatához köti, semmivel sem lett biztonságosabb a kényes információk kezelése, már csak azért sem, mert – mindannyian tudjuk – egy ilyen beleegyezés pusztán formaság, ráadásul az alternatív lehetőség csak az lehet, hogy itthon maradunk.
A köztársasági elnök külpolitikai tevékenységének egyik súlypontját jelentik a szomszédos országok, illetve a nemzetpolitika különböző kérdései. A Sándor-palotában idén például kétszer is tartottak konferenciát a határon túli magyarság helyzetéről. Igaz, zárt körben: az egész olyan titokzatossággal zajlott, mintha senkire sem tartozna a jelenlévőkön kívül. Hiába voltak tehát a – bizonnyal – tartalmas és fontos előadások, illetve hozzászólások, a közvélemény ezekről érdemben gyakorlatilag semmit sem tudhatott meg. Az elnöki hivatal még egy nyúlfarknyi közlemény kiadását sem tartotta szükségesnek a végén, a Duna Televíziónak adott interjú pedig megmaradt az általánosságok szintjén. Ezt a szegmensét az elnök tevékenységének érdemben tehát nehéz lenne megítélni, hiába a nagyszabású események sora. Az viszont biztos, hogy a még 2005. augusztus 20-án kilátásba helyezett újszerű jogi megoldásoknak, amelyeket a nemzet szétszakítottságának orvoslására szánt Sólyom László, egyelőre nyomuk sincs, pedig ezeket aligha pótolja a meglehetősen elitista ízű konferenciák sorozata. Ebben az összefüggésben érdemes szót ejteni a legutóbbi tanácskozás alaphangját megadó cikkről, amelynek szerzője nem Sólyom László, de minden bizonnyal az ő gondolatait tükrözi. Az írás szerint – egyébként helyesen – le kell számolni a magyarság kulturális vagy gazdaság fölényét feltételező szemlélettel, a baj csak az, hogy az írás továbbra is a többségi társadalmakba ékelődő idegen testként tekint az utódállamokban élő magyarságra, és csupán az anyaországhoz való viszonyukban foglalkozik velük, nincs tekintettel a kettős integráció szükségességére, amely fennmaradásuk legfontosabb feltétele.
Utolsó szempontként tekintsük az elnöknek a magyar belpolitika zavaros viszonyai között kifejtett álláspontját. Eleve kérdésként merül föl, hogy a teoretikus deklarációk helyett vagy mellett nem lett-e volna hasznosabb a békéltetés gyakorlati gesztusát gyakorolnia, amivel akár tárgyalóasztalhoz is parancsolhatta volna a két nagy pártot. De maradjunk a nyilatkozatoknál. Sólyom László a szeptemberben kezdődött eseménysorozat kapcsán sokszor kifejtette véleményét a közélet morális állapotáról, a politika és az erkölcs káros szétválásáról. Megnyilatkozásaiban rendszeresen fölemeli szavát a kettős gondolkodás- és beszédmód ellen, holott ez nála is előfordul. Csak a legutóbbi példa: a Duna Televíziónak adott interjújában kijelentette, hogy amikor még alkotmánybíróként az abortusz szabályozása került elé, ő a taláros testület tagjaként helyben hagyta a vonatkozó – meglehetősen liberális – törvényt, holott magánemberként a művi vetélést gyilkosságnak tartja. A gyakorlatban tehát Sólyomnál is elválik egymástól a jogi-politikai és a morális megfontolás.
Talán ebből következik, hogy az elnöknek a közéleti aktorok és történések megítélésére, a hatalom megtartásának/megszerzésének érdekében bevetett eszközök vonatkozásában sincs egységesen érvényesíthető, objektív szempontrendszere, hanem személyes ízlésére hagyatkozik. Pontosan ez az eseti, ad hoc jelleg az, ami Sólyom László belpolitikai tevékenységét, amely egyébként a legfontosabb volna, sokszor hatástalanítja. Nemcsak a pártok haladnak cikkcakkban, ahogy mondja, hanem ő is: nem lehet tudni, mikor fog megszólalni és mikor nem, nincs egy olyan világos program, amely biztos irányt szabna cselekvéseinek. Nem egyértelmű az sem, hogyan választja el egymástól az elnöki hivatalt és a magánember véleményét: ha ugyanis az utóbbiként szolidaritást vállal a Zengőt védőkkel, azután államfőként nekik kedvező döntést hoz, akkor hihető-e a megfontolás objektivitása? Komoly dilemmák ezek, amelyeket Sólyom László maga is fölvet, de sajnos – egyelőre – nem látszik, mi az ő válasza a kérdésekre.
Megválasztásakor az elnök azt mondta: ahogy a sas, úgy a sólyom sem kapkod legyek után. Az elmúlt másfél évben inkább azt láthattuk, hogy egyszer igen, másszor nem, és az sem mindig egyértelmű, mi van a politikai légtér „legyeknél” nagyobb szereplőivel. Magyarországnak határozott és aktív államfőre van szüksége, és ha e hivatal kereteit Sólyom László sem tudja jól kitölteni, akkor nagy bajban vagyunk, mert nincs ember, aki (a hatályos alkotmány egyik megfogalmazójaként és azután legfőbb értelmezőjeként) nála jobban ismerné azokat.
