Fordulóponton van a magyar politika, akár bevalljuk, akár nem. Még mindig nem tudni, milyen titkos mozgatórugói voltak a szeptemberben elkezdődött eseményeknek, de az biztos, hogy — mint az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban — az elmúlt 16 év fejlődési irányát kérdőjelezték meg, rávilágítva annak súlyos ellentmondásaira.
Bár az események látszólag továbbra is az eddigi mederben folydogálnak tovább: ugyanazok a politikai reflexek, retorikai eszközök és taktikai megfontolások működnek mindkét oldalon, valójában mindenki érzi a változás közelségét.
Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az az ördögi kör, pontosabban lefelé vezető spirál, amibe a közéletet taszították a pártok, tovább nem tartható fönn. Ahogy a külső és belső körülmények különleges egybeesésére volt szükség ahhoz, hogy az első Gyurcsány-kormány kihúzza a választásokig összeomlás nélkül, úgy most is a dolgok együttállása kényszeríti ki a változtatást.
Ma ugyanis egyszerre vagyunk tanúi az irrealitásra és irracionalitásra épített állami gazdálkodás csődjének, a hazugságra alapított politikai stratégis és kommunikáció lelepleződésének, illetve az emberek totális bizalomvesztésének a pártok, a kormányzat és általában a demokratikus intézmények irányában.
Mondhatnánk erre, hogy mindez korántsem újdonság. Az viszont abszolút újdonságot jelent, hogy az állampolgári elégedetlenség az elmúlt közel két hónapban szokatlanul aktív formát öltött, hogy finoman fejezzem ki magam. A szeptemberi és az októberi “sajnálatos események” ugyanakkor nem önmagukban érdekesek, és a maguk konkrétságában persze bőven vitathatók, ahogyan azt meg is teszik a legkülönbözőbb formákban és ürügyekkel a bal- és a jobboldalon egyaránt. Ennél azonban jóval fontosabb szerintem, hogy az utcai harcok nyomán a társadalomban (hangsúlyozom: nem a nagypolitikában) artikulálódott annak a követelése, hogy a pártok tegyék félre az eddig jellemző, kis túlzással egymás totális megsemmisítését célzó stratégiájukat, és működjenek együtt a kialakult válsághelyzet megoldásában. Ez az elvárás ráadásul a felmérések szerint abszolút független a pártszimpátia irányától.
A kérdés most az: ki lesz az első, aki hajlandó és képes lesz elszakadni a régi beidegződésektől. A szükséges és érlelődő változás irányát egyébként a Fidesz egyik korábbi szlogenje fogalmazza meg a legtömörebben: a jövő elkezdődött.
Ha jól emlékszem, ezt a 2002-es választás idején használta a párt, és eléggé logikus, hogy mivel akkor kudarcot vallott vele, nem tartotta meg, hanem gyorsan másikra cserélte. Pedig ma is ez politikai élet nagy esélye: leszámolni mindazzal ami a múlt, legyen szó az államalapítás óta eltelt ezer év, a huszadik század, a szocializmus évtizedei vagy csak a rendszerváltás óta megélt 16 közös esztendő kudarcokat és széthúzást belénk kódoló mentális, politikai, kulturális örökségéről.
Amelyik oldal képes lesz teljes mértékben a jövőre koncentrálni, félre téve minden értelmetlen ideológiai álproblémát (mint amilyen például a másik legitimitásának folyamatos megkérdőjelezése vagy éppen démonizálása), hosszú időre bebetonozhatja magát a hatalomba. A kulcsszó az együttműködés. Aki kilép a folyamatos erődemonstráció, ellenkezés és üldözési mánia kényszeréből, valódi kooperációt felkínálva az ellenfelének, nemcsak az országnak nyerhet sokat, hanem magának is.
Úgy tűnik, ez a felismerés lassan, de megérik mindkét oldalon. A miniszterelnöknek az uniós források közös, kormánypárti és ellenzéki, ráadásul paritásos alapú felügyeletére vonatkozó javaslata mindenképpen ebbe az irányba mutat. Hasonlóképpen a Fidesz reakciója is ezúttal komolyan vehető kompromisszumkészségről tanúskodik. Az első lépések meglehetősen bizonytalanok és félénkek, a megnyilatkozásokból elő-előtörnek a régi reflexek — a változás mégis szembetűnő.
Aki mer, az nyer. Meglátjuk, ki lesz a bátrabb…
