A Fiatal Baloldal elnöke feljelentette Orbán Viktort a rendőrségen hűtlenség gyanújával, a Strasbourgban elmondott beszéde miatt.

Hogyan lehetnek ilyen erős múltrendszerbeli reflexei egy huszonéves fiatalembernek?

Önt is ártatlanul verték össze?
Jogi segítségre, tanácsra van szüksége?
Szemtanúja volt jogsértő rendőri brutalitásnak?
Bizonyítékként használható fotóval, videóval rendelkezik?
Kattintson a képre!

Ezek a mondatok nem egy morbid humorú publicisztikából, és nem is egy rossz ízlésű ügyvédi iroda honlapjáról valók.

Ezek a mondatok akkor jelennek meg a képernyőn, ha a Fidesz honlapját nyitja meg az ember.

Orbán Viktor már a 2002-es vereség után kijelentette, hogy a Párt megvédi híveit a gonosz ellenségtől, ennek ellenére ez a kis felhívás szerintem egészen új dimenziókat nyit a politikai kommunikációban.

Szabadalmaztatni kéne az ötletet…

Egy cikk a napokbol: Hungary marks 50th anniversary — Police clash with protestors, illetve egy mutatos foto az elkotott tankrol valahol a Deak ternel. Ezek nem valamelyik Kelet-Europaval hivatasszeruen foglalkozo ujsagbol vannak, hanem ket angol nyelvu, Pakisztanban(!) megjeleno napilapbol.

Meglehetosen ambivalens erzesekkel vettem tudomasul, hogy a forradalom evfordulojan megint vilaghirre jutottunk…

Mult kedd ota csak hezagosan tudok tajekozodni az otthoni fejlemenyekrol, mert Pakisztanban az internethez nem mindenhol lehet hozzaferni. Hetfon este azonban biztos, hogy mind a negy nagy hirtelevizioban — a CNN-en, a BBC-n, a SKY-on es a Fox-on — is vezeto hirkent szerepeltek a budapesti demonstraciok.

Nehany nappal korabban egyebkent Pakisztan es India hataran jartam, ahol nap mint nap egy meglehetosen kulonos ceremonia kereteben vonjak le este a ket allam lobogojat. Valoszinuleg a vilagon nincs meg egy hasonlo, itt viszont mindket oldalon komoly idegenforgalmat vonz az esemeny. Az egesz egyebkent olyan, mint egy humanetologia tanulmany: a feszes, katonas mozdulatok, az uvolto parancsszavak, a foldhoz csapott bakancsok duborgese azt a celt szolgaljak, hogy felemet ebresszen a masik felben. Olyan ez, mintha kakasviadalt latna az ember. Tortenelmileg persze megvan a maga oka ennek az elrettentesi vagynak, hiszen Pakisztan es India ket haborut is vivott egymassal, Kashmir tartomany hovatartozasa pedig meg ma is vitatott.

Mindennek ellenere van egy erdekes pillanata a ceremonianak: a ket szemben allo fel kepviseleteben ugyanis az orsegparancsnokok kezet fognak egymassal a hatarvonalon. Nem tobb, csak egy kezrazas, de szimbolikus jelentosege van.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, Kozep-Azsianak ezek a szegeny orszagai a barbarizmus foldjet jelentik. A haboruskodasnak persze tenyleg nagy hagyomanya van errefele, de ugy latszik az ellenfel tisztelete naluk jobban hozzatartozik a normalis viselkedeshez, mint nalunk. Mert milyen jo lenne, ha a ket nagy magyarorszagi politikai tabor is kepes volna erre a jelkepes kezfogasra…

A Kossuth téren jártam tegnap. Az egyik sarokban az „eredeti” tüntetők egyre kisebb, bár változatlan hangerejű csoportja. Középen a Fidesz számára fönntartott rész, a maratoni hosszúságúra nyúló, esti demonstrációsorozat színhelye. És foglalt a tér harmadik harmada is: ezúttal a fegyveres és rendvédelmi dolgozók szakszervezetei tartottak ott furcsa tiltakozást. Elvégre ki látott már katonás rendben, dobpergésre bevonuló tüntetőket, akik sem tapssal, sem kiabálással nem nyilvánítanak véleményt a szónokok beszéde közben, a rendezvény végén pedig ugyanilyen módon vonulnak el a helyszínről?

A parlament előtti térség sok mindenre hasonlít, egy normális ország központjára és szimbólumára azonban a legkevésbé sem. A különböző rácsok, vaskordonok és műanyagszalagok keresztbe-kasul szabdalják, hogy senki senkivel ne érintkezhessen. Hiszen ki tudná megmondani, mi történik, ha a szélsőjobbosok és a rendőrök, akik nemrég még egymással néztek farkasszemet, most egymás melllé szorulnak a demonstrációs nagyüzemben?

Talán éppen ez a baj, ez a nagy, mesterséges szétszakítottság. Pedig valójában mindannyian egy hajóban ülünk. A baj csak az, hogy evezni lassan már senki sem akar…

(Megjelent a kolozsvári Szabadság tegnapi számában )

A demonstrációs szezon – úgy tűnik – az utolsókat rúgja, itt az ideje az elszámolásnak. Mi is történt szeptember 17. és október 6. között? Ahogy régen az információk hiánya, úgy most a híradások bősége és persze célzatossága akadályozza a tisztánlátást. Ha egymás mellé tesszük a különböző beszámolókat, azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az egyik jelentéktelennek mutatja és zavargásnak minősíti a budapesti utcai eseményeket, illetve szilárdnak a kormány helyzetét, miközben a másik forradalmat hirdet, és Gyurcsány Ferencről már gyakorlatilag bukott politikusként beszél.

Az elmúlt hetekben az elemzők és maguk a résztvevők számos párhuzamot vontak a mostani események, illetve térben és időben máshová kötődő társadalmi megmozdulások között. A két legfontosabb ezek közül az 1956-os forradalommal, valamint a Párizs külvárosaiban tavaly történt zavargásokkal való kapcsolat kérdése. A különbségek azonban jelentősebbek annál, mint amennyi a hasonlóság.

Az ötven évvel ezelőtti magyar forradalom lényege a diktatúra elleni lázadás volt. Nem egy törvényesen hatalomra jutott kormányzatot akartak megbuktatni, hanem az önkényuralmat felszámolni. Amiért 56-ban az utcára mentek az emberek, az éppen az volt, ami a mostani demonstrálók számára elfogadhatatlan: a parlamentáris demokrácia szabályainak megfelelő politikai rendszer. Amikor a Kossuth téri színpadon alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról beszélnek, illetve a királyság visszaállítását követelik, éppen ezeket a jogállami kereteket feszegetik vagy veszik semmibe.

A tüntetők demokrácia-felfogását jól jellemzi a sajtószabadsághoz való viszonyuk is. A Kossuth téren gyakorlatilag egyetlen televíziós csatorna, a Hír Tv munkatársait fogadták szívesen. A többieket legalábbis gyűlölettel, de az utóbbi napokban már kisebb fizikai atrocitások is előfordultak. A „forradalmárok” ugyanis – a magyar történelemben tulajdonképpen egyedülálló módon – nem felszámolni akarják a vélelmezett cenzúrát, hanem saját irányításuk alá vonnák azt, így monopolizálva a demonstrációról szóló közbeszédet. Ebben a gondolkodásmódban természetesen minden olyan tudósítás, amely nem tesz hitet nyíltan a demonstrálók mellett, ellenségesnek tekintendő. A médiának szerintük semmi más feladata nem volna, mint hogy pontról-pontra közvetítse az általuk elmondottakat, legyen szó akár a legátlátszóbb hazugságokról, mint amilyen például a résztvevők számának állandó és sokszoros túlbecslése.

Ha már a számoknál tartunk, 1956-hoz képest az is jelentős különbség, hogy a mostani demonstrációk legjobb pillanataikban is legföljebb 80 ezer embert vonzottak az utcákra. Ennél többet még a Fidesz sem tudott összetoborozni a múlt pénteki vekkeres tüntetésre. Az önkormányzati választás eredményei szintén azt támasztják alá, hogy a társadalom túlnyomó többsége a jelenlegi alkotmányos keretek között akar élni, és nem támogatja azok megváltoztatását. Kritika bőven és joggal éri tehát a fennálló politikai rendszert, de szó sincs olyan egységes, mély és általános társadalmi fellépésről vele szemben, mint amilyet a tüntetők feltételeznek.

Közelebbről megvizsgálva az elmúlt hetek magyarországi eseményeit, úgy tűnik, a párizsi zavargásokkal való párhuzam sem állja meg a helyét. A legélesebb különbség a résztvevők társadalmi státusával kapcsolatos: a Kossuth téri demonstrálók ugyanis nem tartoznak tömegesen semmilyen etnikai, vallási vagy kulturális kisebbséghez, szemben a francia főváros környékén élő első vagy többedik generációs, de mindenképpen idegen gyökerekkel rendelkező fiatalokkal. Ez az eltérés azonban a tüntetőknek a politikai közösség viszonyrendszerében elfoglalt helyét is befolyásolja. Miközben az itthoniak részesei a véleménykifejtésre és befolyásgyakorlásra egyaránt alkalmas társadalmi nyilvánosságnak (amit az is jelez, hogy törvényesen bejegyzett szervezetek is bőven képviseltetik magukat közöttük), addig a bevándorló státusú, rossz szociális helyzetű, izolálódott és csak spontán szerveződő muszlim csoportok kívül vannak ezen.

A párizsi demonstrációknak az ideológiája és a célja is egészen más jellegű volt, mint a budapestieké. A franciaországi zavargások (a konkrét kiváltó októl, a rendőrök elől menekülő két fiatalember véletlen halálától függetlenül) alapvetően gazdasági indíttatásúak voltak, és a szociális emancipációt célozták. Itthon ezek a szempontok legföljebb marginálisan jelentek meg, a dominánsak viszont a politikai erőviszonyok és intézményrendszer megváltoztatására irányultak. Ebből következik az is, hogy a párizsi események motivációja inkább tekinthető az egyén helyzetében gyökerezőnek, szemben a magyarországiak kifejezetten össztársadalmi jellegével.

A történtek politikai dimenziójának különbségei sajátos szerepet biztosítottak az államhatalomnak is. Franciaországban a kormányzatra az egyik tárgyalópartner szerepét osztották: legitimitása nem kérdőjeleződött meg, a megoldást a lázadók is tőle várták, feladata a konfliktus aktív kezelése volt. Nálunk viszont éppen az aktuális hatalom megbuktatását tűzték ki célul, kizárva ezzel az együttműködés minimális lehetőségét is. A budapesti akcióknak ilyen módon előbb-utóbb eredmény nélkül kell majd befejeződniük, hiszen nincs kivel és nincs miről tárgyalniuk a tiltakozóknak.

Mi történt valójában Magyarországon, és minek minősíthetők végső soron ezek az események? Az első kérdésre lehet, hogy sohasem kapunk biztos választ. Az elemzők által fölvázolt forgatókönyvek szerint, különböző megfontolásokból mindkét politikai oldalnak érdekében állhatott a botrány. Ha a szocialistákat nézzük, Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédének nyilvánosságra kerülése és az azt követő erőszakos események egyrészt elvonták a figyelmet az éppen ezekben a hetekben életbe lépő megszorító csomagról, másrészt erősíthették a jobboldallal szembeni félelmet a szavazópolgárok ingadozó csoportjaiban, ami az önkormányzati választás előtt szintén nem jött rosszul a kormányoldalnak. Másik oldalról viszont az is elgondolkodtató, hogy Orbán Viktor már júliusi, Tusnádfürdőn elmondott beszédét a politikai hazugság témájának szentelte, és a Fidesz kommunikációja attól kezdve csak ezt sulykolta minden pillanatban. Az őszödi beszéd talán éppen ezért váltott ki ilyen erős reakciókat, mert a közvélemény megdolgozása tulajdonképpen már közel két hónapja tartott. A Fidesznek pedig – ezen logikát követve – szintén nem jött volna rosszul egy jókora botrány az őszi választások előtt. Bármi legyen az igazság, aki a szálakat mozgatta, hatalmas kockázatot vállalt, és ezzel nemcsak saját politikai tőkéjét, hanem az ország jövőjét is veszélybe sodorta.

Ha a személyi vonatkozásoktól eltekintve, a történtekben megnyilvánuló társadalmi sajátosságokat és mechanizmusokat próbáljuk föltárni, a magyarországi tüntetéshullám elindulása mögött közismert, de marginális helyzetű, jobboldali politikai szervezetek akcióját kell látnunk. Az események eszkalálódásához az anarchista és szélsőjobb csoportoknak a demonstrációra való rátelepedése, illetve az intenzív médiajelenlét öngerjesztő, a társadalmi támogatottságot virtuálisan sokszorozó hatása vezetett. A helyzet csillapodása ugyanakkor a Fideszhez köthető, hiszen az általa meghirdetett párhuzamos demonstráció lényegében elvette a levegőt a Kossuth teret addig uraló erőktől. Ilyen módon a legnagyobb ellenzéki párt tulajdonképpen szívességet tett Gyurcsány Ferencnek és a kormánypárti frakcióknak azzal, hogy a bizonytalan időre meghirdetett parlament előtti tüntetésével bagatellizálta az eredeti tiltakozó akciót. A politikai válsághelyzet tehát gyakorlatilag október 6-án, az első fideszes gyűlés napján lezárult, ami pedig most folyik, nem lép túl a demokrácia hagyományos gyakorlatán.

Az elmúlt hetekben olyasminek lehettünk tanúi, ami nem illeszkedik bele sem a rendszerváltás óta eltelt 16 év, sem az Orbán-kormány bukása, de még csak a tavaszi választás óta tartó időszak politikai folyamataiba sem. Tévedés azt gondolni, hogy itt és most a feszültségek végzetes kumulációjának és robbanásának tanúi lettünk volna. Arra sem lehet számítani, hogy a jövőre vonatkozóan bármilyen hatása lenne a demonstráció-hullámnak, ennek ellenére érdemes leltárt készíteni a politikai erőtér legfontosabb szereplőinek helyzetéről.

Alapvetően le kell szögeznünk: bármi is történt, sem a politikai rendszer szilárdsága, sem a kormány és a kormánypártok legitimitása nem kérdőjeleződött meg. A szocialisták szempontjából nyilván ez a legfontosabb dolog, ennek ellenére nem szabad lebecsülni azt az erodáló hatást, amit az elmúlt hetek eseményei a párt belső egységére gyakoroltak. Mert igaz ugyan, hogy a Fidesz által indított frontális támadás nyomán összezártak a sorok, de az első repedés máris látszik az arcvonalon: az országos választmány hétvégi, zárt ülésén elhangzottak az egyik, Gyurcsánnyal nem kimondottan szimpatizáló résztvevő „jóvoltából” máris nyilvánosságot kaptak. Először Lampert Mónika beszédét adta le a Magyar Rádió, hétfőn pedig Szekeres Imre szavai váltak közkinccsé. Hasonlóan Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, ezek sem tartalmaznak semmi olyan kijelentést, amely az ország dolgaiban minimálisan tájékozott embernek újat tudna mondani, ugyanakkor azt bizonyítják, hogy minden ígérettel és morál melletti hangzatos elköteleződéssel szemben az MSZP politikai taktikája továbbra sem változik: az elvesztett önkormányzati választás ellenére továbbra sem akar tényleges beleszólást engedni a parlamenti ellenzéknek az uniós fejlesztési források elosztásába, az MDF-fel pedig úgy számol, mint amely szükség esetén potenciális külső támogatója lehet a szocialista kormánynak. A reflexek tehát a régiek.

A Fidesz ugyanakkor megint eltaktikázta magát. Mert lehet, hogy Orbán Viktor soha sem hazudott, ahogyan a CNN-nek adott interjújában állította, de az biztos, hogy a valóság kibontásával neki is voltak/vannak gondjai. Legutóbb például már azt pedzegette, hogy bizony valamiféle költségvetési lefaragásra tényleg szükség volna. Ezt persze reformalapnak és véletlenül sem megszorításnak nevezte, dehát mi másból lehetne azt feltölteni pénzzel, mint adóemelésből? Az sem volt túl okos dolog, hogy Orbán Viktor 72 órás ultimátumot adott Gyurcsány Ferenc eltávolítására, hiszen tudni lehetett, hogy erre nem kerül sor, simán megkapja a bizalmat az országgyűlési többségtől. Mit kezdhet most a Fidesz elnöke az utcára hívott tömeggel? Láthatóan maga sem tudja. Gyakorlatilag megígérte nekik a kormányfő eltávolítását, amikor azt mondta, a demonstráció képes erre. Hát, tévedett. És egyáltalán nem biztos, hogy ezen túlteszik magukat még akár a legfanatikusabb Orbán-hívők is. A varázslat nem sikerült, a botcsinálta mágus sokadszorra is kudarcot vallott. A Fidesz nemcsak új szimpatizánsokat nem szerez ezzel az akcióval, hanem a meglévőkből is veszíteni fog, ahogyan egyre apad a tömeg, és egyre kiábrándítóbb lesz a napi, már most egyetlen órára korlátozott Kossuth téri demonstráció.

A köztársasági elnök soha nem tapasztalt aktivitással vetette magát az eseményekbe, de ő sem jött ki jól a történtekből. Sólyom László határozottabban nyilvánított véleményt az aktuális kérdésekről, mint bármelyik elődje, ennek ellenére nem tudta érdemben befolyásolni a folyamatokat. Komoly presztízsveszteség az ára annak, hogy politikáját a vagy-vagy helyett az is-is elvére alapozta. A kétféle elnöki szerepfelfogás ötvözésére törekedett, így nem csoda, hogy öszvér megoldás jött ki belőle. Nem maradt csöndben, nem maradt meg az elvi jellegű deklarációknál, viszont nem is merte fölvállalni politika és morál kapcsolatáról vallott elveinek gyakorlatba ültetését. Két szék között a pad alá esett, mert rosszul mérte föl a társadalom állapotát: legitimációs válságról beszélt, holott nem volt az; utalt az általa elfogadhatónak tartott megoldásra, de annak felelősségét nem vállalta, hanem a parlamenti többségre hárította. Az események túlléptek Sólyom Lászlón.

Az elmúlt hetek történései paradox módon arra voltak jók, hogy valami nagyobb rossznak az elejét vegyék. Emlékezzünk vissza: a megszorítások bejelentésekor mindenki forró őszt jósolt. Ehhez képest a szeptemberben elkezdődött tüntetéssorozat csekély árnak tűnik a kormányzat szempontjából. Márpedig a szelep kinyílt, a gőz távozott, a túlnyomás normális értékre csökkent. Nehéz lenne újra felkorbácsolni a társadalmi elégedetlenséget annyira, hogy az érdemben gyengíteni tudja a koalíció helyzetét.

Az előző rendszerben az 1917 őszén zajlott oroszországi eseményeket „nagy októberi szocialista forradalom”-nak nevezték. Ebből mindössze az októberi jelző bizonyult többé-kevésbé helytállónak. A politika hazugságoktól való megtisztítását célul kitűző „nagy szeptemberi morális forradalom” valószínűleg ugyanígy fog járni, ha egyáltalán bekerül a történelemkönyvekbe.

A Fidesz bejelentette, hogy október 23-án külön ünnepel. Talán még a parlament üléséről is kivonul, mert ott Gyurcsány Ferenc előre bejelentetten szólal föl.

A gáz csak az, hogy kb. 40-50 külföldi államfő, miniszterelnök, magas rangú delegátus lesz ennek az egész cirkusznak szemtanúja. Normális ésszel nehéz felfogni, miért jó

1. megmérgezni a nemzeti ünnep hangulatát,

2. kiteregetni a szennyest az egész világ szeme láttára,

3. hülyét csinálni magunkból,

4. lerombolni az 50 évvel ezelőtti események nemzetközi presztízsét.

Nem mai hír, de – bevallom – piszkálja a csőrömet. A Magyar Nemzetben olvastam, ha jól emlékszem, kedden.

A harmadik oldalon volt egy aprócska cikk, amelynek címe szerint Orbán Viktort „kitiltották” a Magyar Rádióból. Tovább olvasva az írást persze kiderült, hogy nem egészen úgy történt a dolog, ahogy azt a hatásvadász felütés alapján elképzelnénk. Arról volt szó ugyanis, hogy a Fidesz sajtóosztálya előző nap délután négykor jelezte a Krónika szerkesztőinek, hogy a pártelnök szeretne nyilatkozni az aznap esti adásban, ami köztudomásúlag hat órakor kezdődik. A közrádió elnöke erre úgy reagált, hogy az adás előtt két órával már nincs módjuk változtatni a struktúrán, mert már hívtak másik vendéget, így nem tudnak helyet adni a nyilatkozatnak.

Na most, ebből a Magyar Nemzet arra következtetett, hogy Orbánt kitiltották a rádióból, ami a legszerényebb becslések szerint is rendkívül durva csúsztatás.

Nagyobb baj azonban, hogy a történteket az újság szerint maga Orbán is úgy értékelte, hogy a rádió vezetése „letiltotta” őt az interjúról. Ez pedig azt jelenti, hogy a Fidesz elnöke egyszerűen csicskának tekinti a közrádiót, amelynek első füttyre kötelessége ugrani, és eleget tenni a pártelnök elvárásainak.

Szerencsére itt még nem tartunk, de ki tudja, mi jön még?!

Újabb médiatörténeti mélypont a Magyar Televízióban: az (állítólag) közszolgálati csatorna ma este azokat a rendőröket hívta az Önök kérték-be, akik szeptember 18-án éjjel részt vettek a Szabadság téri épület meg(nem)védésében.

Hihetetlen az a gátlástalanság, ahogyan az MTV vezetése kihasználja a társadalmi feszültségeket és a belőlük kialakult zavargásokat saját megrendült presztízsének megerősítésére. Azt hiszem, azok után, ami történt, a korrekt és elegáns viselkedés az lett volna, ha szépen csendben maradnak, nyalogatják a sebeiket, közben kiélvezve persze a mártíroknak járó tiszteletet. Jó, talán még az is belefért volna, hogy egy kicsivel több kárt jelentsenek be a biztosítónak, mint amennyit a vandálok okoztak. Ez úgyis népszokás nálunk.

De nem. Rögtön elindult a médiakampány: először a napilapokban lehetett több alkalommal is egész oldalas hirdetéseket olvasni (biztos nem volt olcsó, ráadásul közpénzből…) az MTV hihetetlen hősiességéről, szakmai profizmusáról, pártatlanságáról és fontosságáról. Azt hiszem, ezeket a minősítéseket így, ebben a sorrendben cáfolhatják mindazok, akik az elmúlt években arra pocsékolták az idejüket, hogy a csatorna műsorát nézték.

Azt is mondhatnánk persze, hogy ez a kampány ügyes PR-munka, nincs ezzel semmi baj.

A ma esti adás viszont a legrosszabb múltrendszerbeli szokásokat idézte. Jó ízlésű embernek már eleve a műfaj sem fekszik: a rögzített, vágott kívánságműsorokról a legjobb kritikát a régi Gálvölgyi-paródia adta az ál-spontaneitás, a minden részletre kiterjedően irányított szituáció kigúnyolásával. A szocializmusban ennek megvolt a társadalmi alapja, ma viszont egészen anakronisztikus és dilettáns dolog egy ilyen műsort készíteni.

De az ebben való részvétel szerencsétlen, megsebesült rendőröknek sem volt jó. Nekem például az jutott eszembe minderről, és nem is tudok szabadulni a képzettársítástól, hogy gyerekkoromban a munkásőrökkel készítettek hasonló típusú és stílusú műsort. Utoljára akkor láttam ilyen tömegben hősöket, akik „a dolgozó népet szolgálják”.

Az egész szituáció olyan idétlen, hogy láthatóan sem a riporter, sem maguk a megkérdezett rendőrök nem tudtak normálisan viselkedni benne. Előjött az összes rossz sztereotípia, a kérdések már a harmadik interjútól elkezdtek ismétlődni. Brrr. Az egyik legundorítóbb dolog a médiában, hogy saját céljai érdekében gondolkodás nélkül kellemetlen helyzetbe hozza a neki nyilatkozókat. Itt is pontosan ez történt.

Egy pozitívumot találtam a régi kívánságműsorokhoz képest: most senkinek sem kellett verset kérnie…

Gyurcsány bizalmi szavazást kér maga ellen az országgyűlésben. Nyilván nem az ellenzék szavazataira számít. Viszont: akik a szocialista képviselőcsoportban ülnek, kivétel nélkül ott voltak azon a bizonyos májusi frakcióülésen is, ahol a stílusbravúrnak számító miniszterelnöki beszéd elhangzott. Mi értelme akkor ennek az egésznek? Hiszen már bizalmat kapott tőlük.

Orbán péntekre a parlament elé hívta a kormánnyal elégedetlen embereket. Az ellenzék által köztársasági elnöknek megválasztott alkotmányjogásztól is tudhatja: a demonstrációnak semmi befolyása nincs a kormány megbizatására és hatáskörére. Mi értelme akkor ennek az egésznek? Hiszen már két hete semmi következménye a botránynak.

Azt mondták: mától nem folytatódhat úgy a politika, mint eddig volt. Dehogynem…

Hamarosan beköszönt a kampánycsend, úgyhogy még gyorsan kihasználom az időt…

Végre elszabadultam néhány napra (egészen pontosan kettőre) Pestről. Hazajöttem, mert az otthont nekem mindig Miskolc fogja jelenteni. Gyerekkoromból még mindig emlékszem a megyei napilapra, az Észak-Magyarországra. Nagyanyám minden nap megvette, de saját bevallása szerint is csak a halálozási rovat miatt. Visszagondolva tényleg csak az ért benne valamit, mert egyébként még a szocializmusban is lehetett sokkal jobb, érdekesebb lapot csinálni: ott volt például a másik, Miskolcon megjelenő újság a Déli Hírlap. Azt én is sokkal jobban szerettem.

No de, a lényeg az, hogy mindennek ellenére némi nosztalgiával vettem kézbe az Észak (csak így neveztük mindig is) mai számát. Átlapoztam, továbbra sincs benne egyszerűen semmi érdemleges és olvasható, de ezen nem lepődtem meg. Annál inkább az utolsó oldalon.

Mint tudjuk, a kampánycsend éjféltől életbe lép, így ma volt az utolsó lehetőség arra, hogy a kedves pártok még egy utolsót üzenjenek az isten áldotta (verte?) népnek. A szocialista párti többségű megyei önkormányzat ezt meg is tette. De hogyan???

A lapszám hátsó oldalát teljes egészében megtömte PR-cikkekkkel. Nem csoda, hogy ezekhez egyébként egyetlen újságíró sem adta a nevét. Az írásokban természetesen csak az MSZP politikusai voltak megemlítve, illetve meginterjúvolva. Mintha Borsodban csak ők lennének, és nem volnának más párti polgármesterek, megyei képviselők. Kisajátítják az összes sikert, beruházást, fejlesztést.
Annyira durva volt ez az egész, hogy az egyik sarokban azért feltüntették, hogy az oldal a megyei önkormányzat támogatásával készült. Az elvileg független napilap tehát a szocik kezéből eszik.

De lehet-e ma egyáltalán szabad és pártatlan a (vidéki) sajtó Magyarországon?