(Megjelent a kolozsvári Szabadság hétfői számában)

Kemény hónapok várnak az RMDSZ-re a tavasszal esedékes kongresszusig, az értelmes vitát azonban érdemes volna ezúttal nem megspórolni. Úgy tűnik, megérett a pillanat a szövetség valós reformjára: a változtatás szándéka már nemcsak a kiszorítottaké, hanem a vezetés egy részében is támogatókra talált. Talán ez az utolsó pillanat: az elemzések azt mutatják, hogy komoly veszélybe kerülhet a romániai magyarság – számarányának megfelelő – képviselete a bukaresti parlamentben, ha a jelenleg meghatározó tendenciák folytatódnak a jövőben is.

Az RMDSZ válságát az eddig napvilágot látott vélemények több szempontból közelítik meg. Közöttük három markáns irányt lehet megkülönböztetni. Az egyik a szavazóbázis megoszlását tartja a legnagyobb problémának az alternatív („polgári”) szerveződések megjelenésével, és a szövetségbe való reintegrálásuk lehetséges módozatait keresi. Mások a szervezeti problémákat állítják előtérbe, a döntéshozatal sebességének és hatékonyságának növelését szorgalmazzák, összekötve azt a professzionalizálódás követelményével. A harmadik megközelítés kommunikációs szempontú, és az RMDSZ közkapcsolati stratégiáját kritizálja: a szövetség sem a szavazóbázisa, sem a többségi társadalom felé nem küld megfelelő minőségű és mennyiségű politikai üzenetet.

Ha megpróbálunk az utolsóként említett probléma mögé látni, arra a következtetésre jutunk, hogy a hatékony párbeszéd azért lehetetlen, mert az RMDSZ-nek gyakorlatilag nincs valódi programja. Ebből három dolog következik: a szövetség egyrészt képtelen tematizálni a közbeszédet, azaz kezdeményező helyett követő magatartást tanúsít, megnyilatkozásai a mások által meghatározott napirendre való reagálásban merülnek ki. Másrészt emiatt hiányzik a számonkérhetőség, illetve a politikai felelősség gyakorlásának lehetősége (a választópolgárok, illetve a szövetség irányából tekintve ugyanarra a viszonylatra), ami egyébként a legfontosabb feltétele volna a bizalom tartós fennmaradásának. Harmadrészt arról sem szabad elfeledkezni, hogy a program hiánya kormányra kerülve az adott politikai erő által felügyelt területek elsúlytalanodásához, kaotizálódásához vezethet.

Hogy az RMDSZ-nek miért nincs gyakorlati programja, nem nehéz kitalálni. Az elmúlt 16 évben egyetlen célja volt: összegyűjteni a romániai magyarok voksait, akik általában etnikai alapon szavaztak, ehhez pedig elég volt a kisebbségi jogok előtérbe állítása. Az utóbbi időben ez a stratégia már magában rejtett több-kevesebb kockázatot, mert kérdéses volt, hogy az adott szavazatmennyiség meghaladja-e a küszöbként meghatározott öt százalékot, ennek ellenére nem volt valós akarat a bázis kiszélesítésére. Ezt a kényelmes álláspontot a román pártok magatartása szintén igazolta, hiszen ők is adottságként fogadták el a magyarok szavazási preferenciáját, és kisebb, helyi kísérletektől eltekintve meg sem próbálták elcsábítani az RMDSZ híveit. A helyzet azonban változóban van: a román politika egyre több figyelmet fordít a potenciális magyar szavazókra, az interetnikus viszonyok javulásával pedig a magyar választópolgárok is nyitottabbak a többségi pártok üzeneteire. Ha a szövetség hosszú távon akar részt venni Románia irányításában, olyan programra van szüksége, amely versenyképes az országos politika piacán is.

A legtöbb politikai és gazdasági probléma etnikai, illetve össztársadalmi szinten egyaránt megfogalmazható. Még olyan kényes kérdésekre is érvényes ez a megállapítás, mint a területi önigazgatás, hiszen az intézmények és a hatáskörök dekoncentrációja nemzetiségi hovatartozástól függetlenül érdeke valamennyi romániai régiónak. Az RMDSZ-nek ezért érdemes volna olyan programot megalkotnia, amely nem a magyarokra korlátozódó pozitív diszkriminációként, hanem általános megoldásként szorgalmazza az adott jogi konstrukciót. Ez a szemlélet kettős haszonnal járna: az etnikai színezet kiiktatásával egyrészt elfogadhatóbbá tenné a román közvélemény számára a magyar követeléseket, másrészt még plusz szavazatokat is szerezhetne a szövetség a demokratikus európai normák következetes képviseletével, amelyre amúgy nem nagyon van példa a többségi pártok között.

Hangsúlyváltásra van szükség a program tartalmi elemeinek meghatározásában is. Az eddigi, identitásmegőrzést középpontba állító szemlélet helyett a gazdasági és szociális problémák kezelését célul kitűző cselekvési tervre van szükség. Az anyaországba költöző magyar nemzetiségű román állampolgárok motivációját vizsgáló felmérések elsősorban az egzisztenciális problémákkal magyarázzák a migrációt. Erdélyben ma a munkahelyek hiánya és a fizetések alacsony összege, illetve a szociális ellátások és a közszolgáltatások gyenge színvonala jelenti a megmaradás legnagyobb akadályát. Ebben az összefüggésben a szimbolikus politizálásnak nem sok tere marad: egy kopjafa felállítása, egy település névtáblája vagy egy okirat kétnyelvűségének kérdése immár nem rendelkezik olyan mozgósító erővel, mint – mondjuk – egy évtizeddel ezelőtt. Az RMDSZ-nek ezek helyett sokkal inkább az infrastrukturális fejlesztésekre és a munkahelyteremtő beruházások támogatására kellene felhasználnia politikai befolyását.

Ha volna rá szándék, a szövetség jó eséllyel indulhatna el a regionális párttá válás útján. Abból a hátrányból, hogy az RMDSZ – magyarok híján – soha nem lehet komoly erő a Kárpátokon túl, érdemes volna előnyt kovácsolni: nála hitelesebben ugyanis senki nem mondhatja azt, hogy az erdélyi megyék érdekeiért küzd, hiszen bázisa és tevékenysége lényegében ide korlátozódik. A regionalitás hangsúlyozása több szempontból is hasznos volna. Egyrészt megfelelő ideológiai alapot adhat azoknak a speciális követeléseknek, amelyek például a Székelyföld státusával vagy az autonómia gazdasági alapjainak megteremtésével kapcsolatosak. Másrészt annak a lehetőségét is megteremti, hogy a magyar érdekképviselet hosszabb távon jelentős számú román szavazatot szerezhessen. Ennek pedig döntő jelentősége lehet az RMDSZ és rajta keresztül az egész romániai magyarság sorsának alakulásában.

A szövetség programjának célul kell kitűznie a romániai magyarság több dimenziójú integrációját is. Ez jelenti egyrészt a többségi társadalommal való partnerség kialakítását, másrészt az európai uniós csatlakozásból adódó együttműködési lehetőségek kihasználását. Ma ugyanis nemcsak az asszimiláció jelent veszélyt, hanem ezzel párhuzamosan az izoláció is, amely a gazdasági lehetőségek beszűküléséhez és ezen keresztül a magyar népesség további fogyásához vezet. Előbbi inkább a szórványban, utóbbi pedig elsősorban a Székelyföldön jelent kockázatot. Természetesen szó sincs arról, hogy az RMDSZ-nek föl kéne adnia eddigi identitásépítő politikáját, érdemes lenne azonban ezt kiegészíteni olyan programokkal, amelyek azon kívül, hogy használható román nyelvtudást adnak minden fiatalnak, képesek fölszámolni azokat a mentális és adminisztratív akadályokat is, amelyek megnehezítik a magyarok tisztségviselését a helyi és a központi igazgatás területén, illetve más állami szervezetek munkájában. A romániai társadalom éppen annyira összetett és különböző érdekek mentén szabdalt, ahogyan bármelyik más. Az RMDSZ-nek kifejezetten hasznos lenne, ha politikai céljaihoz mindenkor megkeresné azokat a román társadalmi csoportokat, amelyek az adott ügyben hasonló véleményen vannak vele. Jelenleg nincs sok ezekből, éppen ezért kellene jobban figyelni rájuk, és szorosabb együttműködést kialakítani velük. A magyarság integrációjának másik iránya az uniós dimenzió beépítése a politikába. Az RMDSZ a legnagyobb európai pártcsalád, a néppárt tagja, megfigyelői ott vannak az EU intézményeiben. 2007. január elsejétől ez a kapcsolat minőségileg is új szakaszba lép, az addigi informális befolyás immár formálissá válik. A szövetség tisztségviselőinek kötelessége, hogy az erdélyi magyarok érdekeit az európai „best practice” romániai meghonosításával és alkalmazásának következetes ellenőrzésével szolgálják, illetve kézzelfogható közelségbe hozzák nekik az unió nyújtotta gazdasági-pénzügyi lehetőségeket.

A program hiányával kapcsolatban intő példa lehet az RMDSZ számára a tavaszi választás magyarországi tapasztalata. Akkor a Fidesz úgy kérte az emberek voksát, hogy az utolsó pillanatig csak ígérgette a cselekvési terv bemutatását, ami aztán végleg elmaradt. Az eredmény megmutatta, hogy ez a taktika elhibázott: a rosszat ígérő vagy megalapozatlan program is jobb a semmilyennél. A Régi idők focija című filmben Minarik Ede azt mondta: kell egy csapat. A győzelemhez azonban a pályán és a politikában is több kell ennél. Nem árt tudni, hogy hova akarunk eljutni, és azt is, milyen úton. Kell(ene) egy program… az RMDSZ-nek is.

Ami tegnap még csak a televízió által közvetített esemény volt, ma hajnalban személyes élményemmé vált: kint voltam a Köztársaság téren, és végigkövettem a randalírozókkal szembeni rendőri akciót egészen az Oktogonig.

Az MSZP központja előtt tulajdonképpen egész nyugodtan indult az éjszaka. Az viszont már előre jelezte a várható eseményeket, hogy az ott lévő néhány száz ember szinte kivétel nélkül kendővel takarta el az arcát. Tudták a híradásokból, hogy a rendőrség már a Szabadság téri események elkövetői közül is többeket megtalált a fényképek és a tv-felvételek alapján, így rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy most is hasonló összetűzésre készülnek. A pártházat, amelynek 56-ban is kitüntetett szerepe volt, már jó előre kiürítették, okulva az MTV-s ostrom tapasztalataiból. A rendőrök immár komolyan felkészültek a harcra: nagy létszámban, és a hétfő éjjelinél jobb felszereléssel vonultak föl, ott volt a lovas és a kutyás egység is.

A hangadók ezúttal alig tucatnyian lehettek, de láthatóan fölkészültek a tömeg irányítására és a rendőrök elleni harcra. Többen közülük érezhetően részegek voltak. Miután a rohamosztag elfoglalta a kijelölt pozíciót, felszólították háromszor a tüntetőket, hogy hagyják el a teret. Ennek ők természetesen nem engedelmeskedtek, így megindult lassan, lépésről lépésre a kiszorítás. A mellékutcákba nyomták vissza a rendőrök a tömeget, amely minden keze ügyébe kerülő tárgyat fegyverként próbált fölhasználni: elsősorban a kukákat (tartalmukkal együtt), a virágládákat, a járdák szélén fölállított fémcölöpöket és korlátokat. Az egyik szűk mellékutcában az ott parkoló autók tulajdonosai nem voltak elég előrelátóak: a legtöbb jármű ablakát ugyanis apró szilánkokra törték. Mi, újságírók a rendőrök sorfalával együtt mozogtunk, hol előttük, hol mögöttük álltunk, a harci helyzet függvényében. Operatőr és technikus kollégáimmal már az első percekben elszakadtunk egymástól, a nagy felfordulásban lehetetlen volt együtt mozogni. Ők csinálták a képeket, én pedig próbáltam úgy követni az eseményeket, hogy közben a szerkesztőmmel is tartani tudjam a kapcsolatot, mert rendkívüli híradókra készültünk, amiból aztán három is volt az éjjel.

Az első előállításokra már rögtön ebből a mellékutcából sor került. A rendőrök eljárásával szemben sem ekkor, sem később semmilyen kifogást nem tudnék emelni, határozottan, keményen, de felesleges erőszak nélkül fogták le az egyébként hihetetlenül agresszív randalírozókat. A Rákóczi útig viszonylag gyorsan eljutottunk. Innentől viszont meglehetősen lelassult a rendőrök rohama, igaz, itt már egy-két ezer ember is állhatott velük szemben. Az utcát a Baross térnél is lezárták, így se ki, se be nem lehetett menni, úgyhogy láttam egy-két csapdába esett és rémült pizzafutárt, aki hirtelen nem tudta, mi a teendő ilyen helyzetben.

A rendőrök ekkor ismét rendezték soraikat, jött erősítés is, meg mentők és tűzoltók, és fölkészültek az igazi tömegoszlatásra. Innetől már lényegében háztömbről háztömbre folyt a küzdelem. Először könnygázgránátokkal próbálták megtörni az ellenállást, de csak mérsékelt sikerrel. Még soha nem éreztem a szememben, az orromban és a torkomban ennek a hatását, de most az éjszaka folyamán erre tucatszor is volt alkalmam. Mit mondjak, nem az örömtől sírtam. Mivel én a rendőrök mögött haladtam, bármikor megállhattam letörölni a könnyeimet, kifújni az orromat, aki viszont a rendőrsorfal másik oldalán állt, annak biztos sokkoló lehetett tudni, hogy jönnek felé a pajzsokkal, miközben ő azt sem tudja, mi merre. A könnygáz, ahogy láttam, a rendőröket is megviselte, gázálarcot ugyanis – bár mindenkinél volt – csak néhányan vettek föl.

A tömeg dühe egyre fokozódott. A Blaha Lujza tér előtt egy primitív barikádot emeltek az utcán talált különböző dolgokból, és folyamatosan dobálták mögüle a rendőröket. A Rákócz úton van néhány ház, amelyek lábon állnak, alattuk árkádokkal. Ezeknek a fala többnyire kőlapokkal van borítva. Pontosabban csak volt: ezeket ugyanis a tömeg leszedte, kilós darabokra tördelte, és folyamatosan hajigálta. Hogy mennyire nem veszélytelen egy ilyen akcióban akár csak szemlélőként is részt venni, volt szerencsém megtapasztalni: egy ilyen kődarab ugyanis, ami átrepült a rendőrök fölött, az úton pattogva engem talált el a lábamon. Szó szerint megütöttem a bokámat…

A Blaha Lujza térnél volt a legkeményebb menet, ami érthető, hiszen hatalmas a terület, könnyebben szét tudnak szóródni vagy búvóhelyet találni a lázongók. Itt már két vízágyút is bevetettek a rendőrök, amelyek hasonlóak voltak a hétfőihez, a betonút azonban láthatóan jobban feküdt nekik, mint annak a felázott föld. Itt volt az egyetlen „tüzes” pillanata a randalírozásnak: egy rendőrautót sikerült fegyújtania a tömegnek.

A rendőrök azonban sikeresen folytatták tovább az akciót. A lázongó tömeget kettészakították, és a Nagykörúton két irányba szorították tovább. Mi az Oktogon felé vezető utat választottuk, mert láttuk, hogy arra felé lesz a keményebb küzdelem. A demonstrációnak, illetve a rendőri akciónak a New York palotánál majdnem áldozatául esett két BKV busz is, végül azonban megúszták kisebb rongálással a dolgot. Volt viszont egy utas, aki rosszkor szállt le rossz helyen, és súlyos, vérző fejsebét a mentőknek kellett ellátniuk.

Innentől már érezni lehetett, hogy a rendőrség nyerte ezt a csatát. A tüntetőből egyre kevesebb volt a sorfal előtt, és mire az Oktogonhoz értünk, szép lassan el is fogytak. Itt a rendőrök megpihentek, majd elszállították őket. Fél négyre a rend helyreállt.

Csak a szemét maradt…

A tévében minden más – mondja a régi tapasztalat. Így volt ez tegnap éjjel is, amikor órákon keresztül nézhettük az MTV székházának ostromát. Mint a filmekben: Molotov-koktélok, felszakított utcakövek, összezúzott üvegtáblák. Az egyetlen kamera azonban, amelynek a képét a magyar elektronikus média múlhatatlan dicsőségére a másik öt csatorna is kénytelen volt átvenni saját „forrás” híján, csupán az akció leglátványosabb oldalát mutatta. Eközben ugyanis a volt Tőzsdepalotát körbevevő másik három utcán szinte idilli hangulat uralkodott: a zsúfolásig megtelt kocsmákban az ostrom tv-közvetítését figyelték a tömegek, miközben 50-100 méterre a „történelem” zajlott tőlük. Hiába, Kádár népe ez még mindig: lételeme a meglapulás, a bizalmas szitkozódás, a piszkos munkát pedig másra bízza. Az is jellemző, hogy a Szabadság téren lévő több ezer ember 99 százaléka is csupán bámészkodott. Ami történt, 50-100 ember keze munkáját dicséri.

Kis ország – kis forradalom és még kisebb (hogy ne mondjuk) pitiáner rendőrség. Amit a magyar rendvédelem produkált tegnap éjjel, az minősíthetetlen. Nem véletlen, hogy a sebesültek kétharmada a rendőrök közül került ki. Kiderült: sem a felkészültségük, sem a parancsnokok vezetési képességei, sem az eszközeik nem elegendőek. Illusztrációképpen: egyenesen szánalmas volt, ahogyan az egyetlen nyomorult, ránézésre legalább 20-30 éves vízágyút beküldték a terepre. A kezelőszemélyzet összevissza szórta a vizet, nem utolsó sorban éppen saját útvonalát áztatva el – nem csoda, hogy néhány méter után egyszerűen elakadt az autó, és ott is maradt reggelig. Ez volt a legforróbb pillanata a „dzsemborinak”: nem lehetett tudni, mi lesz a bent ülő rendőrök sorsa, agyonverik vagy elengedik őket. Istennek hála, a második verzió vált valóra, annak ellenére, hogy a parancsnokok minden biztosítás nélkül küldték be szerencsétleneket az események sűrűjébe. Ami pedig a jármű műszaki állapotát illeti, arról legyen elég annyi, hogy egyetlen tüntető 1-2 perc alatt lerángatta a sofőrt védő fémhálót az ablakról.

A lényeg azonban az: ami tegnap éjjel történt, az a csőcselék randalírozása volt. Rosszul hangzik, mert erősen kádári íze van a megfogalmazásnak, de mégis.

Ambivalens érzésem van. Egyrészt érthető, hogy 16 év folyamatos, minden oldalról érkező hazugságáradata egyszer túl lép az elviselhető mértéken. Ennyiben helyes az 56-os párhuzam: hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon. De: ez nem az egyik vagy a másik oldal sajátja, hanem kivétel nélkül mindegyiké. Pont ez a magyar demokrácia nagy tragédiája: sikerült többpárti körülmények és a parlamenti demokrácia keretei közé visszahozni a diktatúra hangulatát, amikor a szavak kiüresednek vagy jelentésüknek semmi köze sincs már ahhoz, amit eredetileg ki akarnának fejezni. „Újbeszél” ez, a javából.

A másik oldala a történteknek viszont az, hogy akik itt – úgymond – a kezükbe vették a tegnapi események irányítását, azok alapvetően, valójában és többségükben futballhuligánok: ott lengtek a Fradi és Újpest zászlók a székház felé törő emberek fölött. Ezek azok az emberek, akik hétvégenként kart lendítenek a lelátókon, részegen összetörik a metró kocsikat és így tovább. (Zárójeles megjegyzés: sarkítok, és biztos voltak kivételek, elnézést kérek az általánosításért.) Szóval, ezeknek a kétes egzisztenciáknak semmi keresnivalójuk a közéletben, a rendőrségnek pedig keményen föl kell lépniük velük szemben. Ami tegnap éjjel történt, arra nincs mentség, ez köztörvényes ügy.

Folyt. köv.

Könyvesboltban jártam. Az egyik polcon ott volt Lévai Katalin hivatásos feminista és nem utolsó sorban szocialista EP-képviselő legújabb könyve, amelyben politikai tapasztalatait írta meg Táncrend nélkül címmel. Közvetlenül mellette az angol abszurd humorban utazó L’art pour l’art társulat frontemberének, Dolák-Saly Róbertnek az írása feküdt, a címe: Boborján. Mindez “Média” címszó alatt.

Mindig csodáltam, ahogy a könyvesboltosok ráéreznek arra, mi hova passzol és mi mivel rokon…

Rendszerváltás utáni közéletünk legendás bohóca, Torgyán József szeretne visszatérni a politikába. A patakvérről és a chilei cseresznye-exportról elhíresült volt kisgazdavezér már zászlót is bontott, Magyar Megújulási Mozgalom néven alapítva szervezetet.

Na most, erről a vicclapba illő eseményről másfél-két percben számolt be a magyar média színe-java: a közszolgálati és a kereskedelmi tévék híradói kivétel nélkül. És tették ezt a legkomolyabban, minden irónia nélkül.

Nem sok jót jelent, hogy ma már az ezerszer lejáratott-lejáródott Torgyán József is a nemzet megmentőjeként tündökölhet a médiában…

Egy tudós ember azt mondja az MTV-ben, hogy legalább három nemzedék, amíg a magyarok megtanulják, hogy az együttműködés társadalmi szinten sokkal kifizetődőbb, mint a versengés.

Egy épeszű embernek szerintem ehhez elég volna, hogy körbenézzen az országban.

Vagy nem vagyunk épeszűek, vagy hazudunk magunknak is.

Az RTL Klub a szeptember 11-i terrortámadás áldozataira emlékezik. Egy filmet vetítenek, amely az United Airlines 93-as járatának történetét idézi fel. Ennek az utasai voltak azok, akik fölvették a harcot a terroristákkal, és földnek vezették a gépet, mielőtt az elérte volna Washingtont.

A filmben az áldozatok rokonai, barátai idézik föl az utolsó beszélgetéseket. Éppen az egyik fiatal nő anyja beszél könnyeivel küszködve, hogyan mondta a halálra készülő lánynak: nézzenek együtt a kék égre, és nem lesz semmi baj — és egyszercsak minden figyelmeztetés nélkül máris egy ereszcsatornagyártó cég reklámját látom. Aztán időjárás, és megint reklám, és műsorajánlat öt percen keresztül. A szenvedő anya beszámolója pedig úgy marad, félbeszakítva.

Egyszerűen undorodom…

Sajtótájékoztató a szociknál: Vadai Ágnes a rendészeti terület változásairól beszél az újságíróknak.

VÁ: Elkészült az a munkaanyag, amely meghatározza a rendőrség regionális alapon való átszervezésének részleteit.
ÚÍ: Konkrétan mit tartalmaz a dokumentum?
VÁ: Nem akarok elébe menni a dolgoknak, ezért erről nem beszélnék.

Akkor minek tart sajtótájékoztató a tisztelt képviselő asszony???

Naponta vannak ilyen színvonalú események…

A kormánnyal szembeni nemzeti ellenállás fészkeivé tenné az önkormányzatokat a Fidesz. Orbán Viktor Mohácson nemrég azt mondta: “Nagy politikai tétje van ennek a választásnak, ez az utolsó lehetőség arra, hogy egy önkormányzati választás révén megállítsuk a kormányt azon az úton, amelyre felhatalmazás nélkül lépett”.

Az ellenzék “vezénylő tábornokának” kijelentéséből két dologra lehet következtetni.

1. A jobboldal múlt iránti nosztalgiája továbbra sem szűnik, hiszen a fent vázolt politikai képlet utoljára a 18-19. század fordulóján érvényesült, a magyar vármegyék és a bécsi udvar vonatkozásában.

2. Az önkormányzatokat a Fidesz továbbra is a szó szoros értelmében vett helyhatóságoknak tekinti. Ezek funkciója pedig nem az, hogy keretet adjon az ott élőknek autonómiájának gyakorlásához, illetve hogy szolgáltatásokat nyújtson nekik, hanem hogy az adott pártnak bázist és erőforrásokat biztosítson az országos politika küzdelmeihez.

Orvosok számára tartott fórumot a miniszterelnök az egészségügyi reformról. Ott volt minden közismert figura a kamarából és a kórházszövetségből, akik napi rendszerességgel szokták kritizálni a kormányt a tervbe vett legapróbb változtatások miatt is. Gyurcsány egy órán keresztül beszélt nekik az egészségügy közgazdasági vonatkozásairól, rég volt ilyen meggyőző, mint ma. Elmondta: a kasszában 300 milliárd forintos hiány van, amit háromféle módon lehet pótolni. Vagy visszafogják a kórházak teljesítményét, de akkor nálunk is ugyanolyan váróisták lesznek a kórházakban, mint például Angliában. A másik lehetőség, hogy a járulékokat legalább 20 százalékkal megemelik. A kormánynak viszont a harmadik megoldás tűnt a legcélszerűbbnek, amely az emberek önmagukért viselt felelősségét erősítené azzal, hogy az ellátások igénybevételét jelképes vizit-, illetve ágydíjhoz kötné. Azt is elmondta, hogy a szintén több száz milliárdos gyógyszerkassza, ha a jelenlegi ütemben növekedne, 20 év múlva a teljes állami költségvetés felét tenné ki, miközben ma is 70 milliárd forint értékű gyógyszer kerül a szemétbe. És így tovább, a számok és a racionalitás nyelvén.

Minthogy fórumról van szó, természetesen kérdezni is lehetett, ráadásul közvetlenül magától a miniszterelnöktől — minden rossz forrásától, ahogy érzékeltetni szokták nyilatkozataikban az orvos és gyógyszerész érdekképviseletek vezetői. Az ember azt gondolná, olyan kemény kérdések sorozatával támadják le Gyurcsányt, hogy a kormányfő a lábán nem áll meg. De nem így történt. A többség a saját szakterületének partikuláris gondjait hozta elő, és pénzt kunyerált. Nem értették meg, hogy erre nem a mostani a megfelelő fórum, hiszen itt a finanszírozás általános politikája a téma.

A legkiábrándítóbb mégis az első felszólaló volt, aki szintén neves kórházszövetségi vezértiltakozó. Az egyetlen felvetni való problémája az volt: az egészségügyi dolgozók miért nem kapnak mentességet a 300 forintos vizitdíj megfizetése alól?

Hiába, az a nyomorult kiváltság mégiscsak az első!!!